2016. augusztus 14., vasárnap

II./11.fejezet: The strays

Sziasztok angyalkákok! :)
Hát hatalmas ölelést küldök mindannyiótoknak, tényleg hihetetlenek vagytok!
Köszönöm, hogy az elmúlt két hétben átléptük a 27 000(!!!) oldalmegjelenítést, illetve köszönöm a +1-t, valamint a hozzászólásokat Fanninak, Taminak és Dórinak <3
Köszönöm, és tényleg, hihetetlenek vagytok!
Nos, egy rövidebb fejezetet hoztam most, remélem azért elnyeri majd a tetszéseteket :)
Jó olvasást!



 
11. The strays


~ Harry ~


Este nem kellett altatni, pillanatok alatt elnyomott az álom. Miután Sarrie bejött a szobába és mellém feküdt talán két perc se telt el, és már aludtam is. Alig voltam fáradt...
Az elmúlt egy hetet senkinek nem kívánom, borzalmas volt, és nem csak azért, mert Andrew meghalt, hanem azért is, mert Sarrie...nos megváltozott, amit mondjuk nem csodálok, biztos én is változnék, ha elveszítenék egy, számomra fontos embert. Bár az, hogy tegnap megszólalt egy hét után, újra élesztette a remény szikráját a szívemben.
Sarrie mocorogni kezdett a karjaimban, mire halványan elmosolyodtam, holott pontosan tudtam, hogy nem láthatja a sötétben. A következő pillanatban megtört menyasszonyom egy pillanat alatt kiugrott az ágyból, és eltűnt a folyosóra vezető ajtó mögött.
- Bébi? - kérdeztem utánanézve, de válasz nem érkezett, így kikeltem én is az ágyból, majd a szobaajtónál kétoldalt megtámaszkodva kerestem tekintetemmel, de csak a fürdőből kiáradó fényeket láttam. Odamentem az ajtóhoz, és bekopogtam. - Minden rendben? - semmi válasz. - Sarrie? - nyitottam be. Szegény barátnőm a mosdókagyló fölé görnyedve állt, nem épp a legjobb formájában. Odaálltam mellé, félrefogtam a haját és a hátát kezdtem el simogatni, amíg nem végzett.
- Minden rendben? - kérdeztem miután kiöblítette a száját a kellemetlen íztől.
- Igen persze. Csak most jön ki rajtam a stressz. - mondta, majd megpróbált magára erőltetni egy mosolyt. Hát ezt még gyakorolnia kell. - Adj fél órát és szebb leszek mint újkoromban.
- A tökéletest már nem lehet szebbé tenni. - mondtam, mire elmosolyodott úgy, mint azelőtt. Alsó ajkát beharapva billentette előre egy picit a fejét, de ennyi is elég volt arra, hogy egy rakoncátlan tincse az arcába hulljon, s nekem ennyi elég volt, hogy visszategyem oda, ahol volt. Amikor végig simítottam az arcán, szinte fellángolt a kezem.
- Biztos hogy jól érzed magad? Nem vagy lázas? - kérdeztem, miközben aggódva méregettem.
- Nem hiszem. Mondom, csak a stressz jön ki rajtam, ez minden. - mondta.
- Azért mérjünk egy lázat. - mondtam és keresgélni kezdtem a fiókokban egy használható lázmérő után.
- Felesleges, mert nem vagyok lázas. Jól vagyok Harry. - mondta, mire ránéztem. Tekintetünk, ahogy összekapcsolódott, szinte mindent kiolvastam a szeméből. Azt, hogy nincs jól. Hogy fájdalma van, de nem testileg, hanem lelkileg.
- Ha tényleg nem vagy az, akkor nincs miért aggódnod. Áhá, meg is van. - kiáltottam fel, amikor végre találtam egy használható darabot. - Nem igaz? - fordultam felé mosolyogva.
- Dr. Styles rendel. - vette el szem forgatva a digitális készüléket.
- Ahogy mondod.
Néhány perc elteltével a készülék csipogott, mire kinyújtottam a kezem, Sarrie pedig átadta a lázmérőt.
- 37,9. Nem sok, de nem is kevés. Azért egy hűtő-fürdő jót fog tenni. - mondtam és elkezdtem megengedni a kádat vízzel.
- Jaj nem, Azt...azt inkább kihagynám. - dadogta és igyekezett rajtam keresztül jutni, ugyanis elzártam az ajtóhoz vezető utat.
- Na neeem. - mondtam és a derekánál fogva elkaptam. - Jobb lesz utána, ígérem.
- De nem szeretem a hideg vizet.
- Ha beülök melléd, akkor bemászol a kádba? - kérdeztem.
- Hát...
- Kérlek.. - néztem rá a legszebben, ahogy csak tudtam. Liam szerint a kiskutya szemek mindenkinél beválnak. Sarrie-nél még sosem próbáltam. Láttam rajta, hogy egy darabig hezitál, majd megadóan sóhajtott egyet.
- Legyen.. - egyezett bele végül, majd elkezdte levenni a pólóját, vagyis az én pólómat. Aha, oké, ezt a tekintetet be kell tanulni.
- Helyes. - megvártam amíg bemászik a kádba, halkan kisikoltozza magát, miközben tudat alatt biztos engem szid, majd bemásztam mögé a kádba.
- Na-nagyon hi-hideg.
- Én is érzem. - mondtam. - De mindjárt jobb lesz. - majd óvatosan elkezdtem bevizezni a karjait és a hátát. Hangtalanul tűrte ahogy a hideg víz lefolyt a testén. Amikor készen voltam, hátradőltem, ő pedig nekem dőlt, fejét a vállamon nyugtatta.

  



- Tudod, amikor kicsi voltam és belázasodtam, olyankor anyu ugyanígy lefürdetett, és amíg mi anyuval fürödtünk, addig apu csinált nekem palacsintát. Rengeteget, és juharszirupot tett rá. Abból is jó sokat, mert tudta, hogy úgy szeretem. - kirázott a hideg, ahogy Sarrie az apját emlegette, de az is lehet, hogy csak a hideg víz miatt lettem libabőrös.
- Hát...ha gondolod csinálok én neked palacsintát. - mondtam, mire éreztem, ahogy elmosolyodik.
- Hiányzik... - mondta csendesen
- Tudom. Nekem is. - pusziltam meg a fejét.
- Olyan elveszettnek érzem magam.
- Ó Bébi...mindannyian elveszettek vagyunk.
- De ezt most komolyan mondtam Harry!
- Én is. Bébi mit gondolsz, miért van az, hogyha nincs senkije az embernek, magányos? Miért érzi azt, hogy elveszett? Azért mert szüksége van egy másik emberre. Szüksége van anyára, apára, testvérre, családra. Szüksége van barátokra, emberekre maga körül. - mondtam. - Szüksége van egy olyan személyre, aki a másik felét alakíthatja az élet nagyszínpadán.
- Sajnálom.
- Mit?
- Az elmúlt egy hetet. Nagyon hülye voltam? - kérdezte.
- Nem, nem voltál az. Csak megijesztettél minket azzal, hogy nem beszéltél, illetve hogy alig ettél.
- Szóval bocsánatot kéne kérnem nagyjából...mindenkitől, igaz?
- Nem haragszunk rád. Csak beszélned kellene a többiekkel. Meg anyuddal. Vele kéne a leginkább.


~ Sarah ~

 
Az utóbbi egy hétben a ház olyan szinten volt népes az emberektől, mint talán még soha. Louis is itt maradt velünk, Alice és Niall is, sőt még Liam és Cheryl is maradtak. És én egyikőjükhöz se szóltam. Még anyuhoz se...
- Azt hiszem már kellőképpen lehűltem. - mondta Harry. Igaza volt, tényleg jobban éreztem magam, bár a rosszullétemen a fürdés nem segített. Lassan felkeltem és kimásztam a kádból, majd Harry is így tett. Ő a dereka köré csavart egy törölközőt, majd egy puszit adott a homlokomra.
- Hova mész? - kérdeztem.
- Csinálok a menyasszonyomnak palacsintát, sokat, és vagy egy tonnányi juharszirupot fogok rátenni, mert úgy szereti. - mondta, és kiment az ajtón. Egy darabig csak álltam ott, bámultam az ajtót és azon kaptam magam, hogy mosolyogtam. Ennyire gyorsan túl lennék apa halálán? Én nem akarok. Nem akarom elfelejteni és nem akarok belenyugodni a tudatba, hogy meghalt. Alaposan megtörölköztem, fogat mostam és fésülködtem, majd a szobámban valami felvehető után kutattam. Végül egy mackónadrág és egy kinyúlt póló mellett döntöttem, majd elindultam anyu szobájába, ám az ajtó még be volt csukva, így nem zavartam, és inkább lementem a nappaliba, ahol Alice kávét szürcsölgetve ült, Niall pedig álmos fejjel bámult a semmibe.
- Sziasztok. - köszöntem, mire Alice kezében félúton megállt a kávésbögre, ami mögül nézett rám meglepetten, s még Niall is felébredt arra, hogy megszólaltam.
- Szia. - mondták tökéletesen egyszerre. Úgy tettem, mintha nem hallottam volna ki a hangjukból a meglepettséget, és leültem Alice mellé a kanapéra. Velem ellentétben Alice és Niall nem nagyon tudta türtőztetni a meglepettségüket, ugyanis úgy néztem rám, mintha földönkívüli lennék.
- Szóval én csak... - kezdtem, de a szavak megakadtak a torkomon. Mit mondjak? A gyomrom továbbra is liftezett, így az sem könnyített a dolgomon. - Csak azt szeretném mondani, hogy sajnálom, hogy olyan bunkó voltam veletek és egy teljes hétig egy szót se szóltam hozzátok. Szóval meg szeretném köszönni, hogy mindezek ellenére mellettem és anyu mellett voltatok és segítettetek nekünk. Szóval sajnálom és...és köszönöm. - fhu, nem is volt olyan nehéz.
- Jaj te kis bolond. - mondta Niall, és megölelt. - Hát hogy tudnánk mi haragudni rád? Szeretünk és itt vagyunk neked akármi történjék is.
- Köszönöm. - mosolyodtam el egy kicsit.
- Hogyan is haragudhatnék a tesómra. - mosolygott Alice.
- Köszönöm! - öleltem meg.
- Ne köszönj semmit, csak kapd össze magad. - mondta.
- Igyekszem. Már sokkal jobban vagyok egyébként. - hazudtam. Dehogy voltam jobban! Az émelygésem továbbra sem akart szűnni, és a seb, amit apu elvesztése okozott, ismét vérezni kezdett. Nem akarom elfelejteni. - Aaa nekem szükségem van egy kávéra.
- Harry kint van a konyhában, palacsintát süt neked. Ez olyan aranyos. - mondta olvadozva Al. - Niall, te mi a francért nem csinálsz nekem sosem reggelit?
- Ez nagyon egyszerű drága bogaram. A különbség köztem és Harry Styles között az...
- Hogy ő magasabb és hosszabb hajú.
- Egyrészt. Másrészt az, hogy neki van önkontrollja a kajával szemben. Sütnék én neked, de igen nagy valószínűséggel mire kész lenne, meg is enném. - mosolygott rá Al-re. Megráztam a fejem, és átmentem a konyhába, ahol Harry és Louis beszélgettek, de érkezésemre elhallgattak mindketten. Időközben Harry is felvett egy nadrágot és egy pólót, csak úgy mint én. Louis felkapta a kávésbögréjét és indult volna ki, ha nem szólalok meg.
- Louis. - mondtam. - Van egy perced? - ő is úgy nézett rám, mintha szellem lennék. Tényleg ennyire furcsa, hogy beszélek?
- Persze. - biztatásképp Harry-re néztem, aki mosolyogva kacsintott egyet.
- Szóval csak szeretnék tőled is bocsánatot kérni, amiért olyan bunkó voltam meg hisztis és nem beszéltem veled sem, és szeretném megköszönni, hogy itt maradtál velünk és segítettél.
- Na figyu Kócos. Tudod nagyon jól, hogy imádom azt a cuki kis pofikádat, és Haz ezért nem kell kinyírnod nem csapom le a kezedről az asszonyt, szóval bármiben számíthatsz rám. Ha kell még az oltárhoz is odakísérlek. - na igen, erre még nem gondoltam.
- Öhm, nos hát, oké, köszönöm. - mosolyogtam.
- Na gyere ide. - tárta ki a karjait, mire megöleltem.
- Khm, kezdek féltékeny lenni. - mondta Harry.
- Jól van Harry, nyugodjá' meg attól megnyugszol. - mondta, mire nevetni kezdtek. - Viszont srácok, nekem mennem kéne a fiamért, és bár már időre nem érek oda sebaj, majd Bri vár egy kicsit.
- Na, a könnyebbik fele letudva. - mondtam miközben kávét töltöttem magamnak. - Isteni illata van egyébként.
- Anyu receptje.
- Tudod fejből anyukád palacsintareceptjét? - kérdeztem.
- Nem teljesen. Egy dologban nem voltam biztos, így felhívtam és megkérdeztem. - mondta rám nézve, mire elmosolyodtam. Ne, ne kezd megint Sarah.
- Na kész vagyok végre. Ülj le kicsim. - miközben az asztalhoz sétáltam elvettem a pultról az oda készített juharszirupot.
- Köszönöm életem. - mondtam, amikor lerakta a nagy tányér palacsintát az asztalra.
- Nincs mit. - kibontotta a flakon, és először egész szolidan kezdte önteni a szirupot.
- Csak nyugodtan. - még jobban öntötte. - Ne sajnáld. - még több. Elkaptam a kezét és rátéve az én apró mancsomat vagy egy hekto szirupot nyomtam a reggelimre.
- Jézus Sarrie össze fog ragadni a...hátsód. - mondta nevetve, mire én is nevetni kezdtem.
- Én megmondtam hogy sok szirupot szoktam rá tenni.
- Na de ennyit? - kérdezte nevetve, mire csak bólogattam.


Miután Harry-vel elfogyasztottuk a reggelit, segítettem neki elmosogatni, legalább addig is húzom az időt. Amint végeztünk, Harry magához húzott és hosszan megcsókolt. Miután ajkaink elváltak egymástól, homlokát az enyémnek döntötte, de nem engedett el.
- Sajnálom, de már egy hete ezt a pillanatot várom. - mondta.
- Nem baj.
- Amit Louis, mondott... - kezdett bele, de félbe szakítottam.
- Nincs azzal semmi gond. - mondtam és végigsimítottam az arcán. Pedig nagyon is volt. - Szerintem megyek és beszélek anyuval, amíg van merszem.
- Hát jó. - mondta, majd még egyszer rám mosolygott. Kimentem a konyhából és egyenesen az emelet felé vettem az irányt. Anyu szobájából lámpafény szűrődött ki, így bekopogtam.
- Gyere csak. - hallottam meg a hangját, így kinyitottam az ajtót és beléptem. Becsukva azt magam után, neki dőltem, hátha nem esek össze a rosszulléttől. - Ó szia Sarah. - mondta meglepetten.
- Szia anya. - mondtam halkan, mire felvont szemöldökkel fordult felém. - Beszélhetünk?
- Amikor csak akarsz. - mosolyodott el.
- Szóval é-én csak...bocsánatot szeretnék kérni amiatt, hogy az elmúlt egy hétben viselkedtem, hogy nem beszéltem senkivel még veled se, egész nap a szobámban kuksoltam és a szociális életem egyenlő volt a nullával. - mondtam szemlesütve.
- Jaj kislányom... - sóhajtott fel anya, és érzékeltem hogy megremegett a hangja. Hallottam a lépteit, majd ott állt előttem és egyenesen a szemembe nézett. - Én sem voltam ám sokkal jobban. Napközben Harryék azt látták hogy jobban vagyok, igyekeztem mosolyogni és tartani magam. De minden áldott este úgy aludtam el, hogy álomba sírtam magam. És hidd el, legszívesebben én is azt tettem volna, amit te: bezárkózni a szobába és nem beszélni senkivel. De tudod, nem tehetem meg. Mert nekem tartanom kell magamat miattad és a nővéred miatt. - mondta, és megfogta a kezeimet. - Hihetetlenül rossz érzés volt azt látni, hogy Amandával nem beszéltek, kérlek béküljetek ki.
- Nem tudom anya. Talán jobb így. Elvégre, három évig nem beszéltünk és találkozni is csak a családi ünnepeken találkoztunk, mindketten éltük a saját világunkat, ki-ki a maga módján és jó volt. Talán így kellene hogy maradjon...
- Nem. Figyelj, amikor a temetés után hazajöttünk, szívmelengető látvány volt, ahogy Harryék mind együttéreznek velünk. Ugyanakkor szomorú látvány is volt, mert látszott rajtuk, hogy őket is lesújtja ez az egész helyzet. Amanda is hazajött, és nézett fel a szobád felé, de nem szólt semmit. De tudom, hogy azért volt, mert szeret téged és olyan jó testvérek voltatok! - elgondolkodtató volt, amit mondott, ugyanakkor nem sokáig tudtam koncentrálni, mert a hányinger ismét rám jött és a mosdó felé kellet rohanjak.
- Sarah kicsim jól vagy? - kérdezte anyu miközben a hátamat simogatta.
- Persze, csak lehet hogy túl sok volt a szirup a palacsintára. - mondtam és kiöblítettem a számat. - Meg szerintem így jön ki rajtam az ideg.
- Ideg? Miért vagy ideges?
- Hát mert...ugye Harry megkérte a kezem, de most apu meghalt és ki fog az oltárhoz kísérni, és amikor Louis...
- Lassíts egy kicsit! - nyugtatott anya.
- Szóval Louistól is bocsánatot kértem, és azt mondta, hogy ha kell majd ő odakísér az oltárhoz, de nem...nem vagyok biztos benne, hogy...hogy apu nélkül...akarom-e...
- Sarah Baker! Ezt meg ne halljam még egyszer! - pirított rám. - Lent van az a férfi, aki mindennél jobban szeret! Láttad volna milyen ideges volt, amikor az áldásunkat kérte rátok! Vagy mennyire ki volt készülve múlthéten! Szeret téged! És nem teheted meg az vele, hogy utolsó pillanatban lemondasz mindent! Szüksége van a lelkednek arra az esküvőre, és az enyémnek is. Apád is úgy akarná, hogy meg legyen tartva a Prücsök esküvője. - szorította meg mosolyogva a kezem.
- De anyu...mi lesz most veled?
- Hogy érted?
- Hát...Amanda külön lakik, én is megházasodom és a sziget másik felére költözöm vissza, vagy az is lehet hogy egy ideig más kontinensre, és apu meghalt...mi lesz veled? Egyedül maradsz ebben a nagy házban?
- Tudod, ezen még nem gondolkodtam el. Igazából nekem is nehéz elhinni, hogy apád nincs többé. És akármennyire is nem vártam, ti is felnőttetek, saját életetek van, egyéni álmok és célok, én meg itt vagyok...szerintem elköltözöm a bátyámhoz. Ők úgy is most váltak el, egy darabig elleszek ott aztán majd lesz valami. Ezt a házat...nos ezt pedig szerintem eladom... - normális esetben valószínűleg most elkezdenék üvölteni és tombolni, hogy nem adhatják el ezt a házat az emlékek miatt. De mivel ez cseppet sem normális eset, így pont az emlékek miatt kell eladni. Túl sok emlék köt ide mindhármunkat. - De az is lehet, hogy Amandáékhoz költözöm. Tegnap a temetésen felajánlotta, hogy nyugodtan menjek oda.
- Ha szeretnél hozzánk is jöhetsz. Harrynek sem lenne ellene semmi kifogása.
- Annyira messzire nem akarok menni kincsem. Amerika nekem messze van. Jó itt helyben, apádhoz közel.
- Kicsit amúgy lelkiismeret furdalásom van, hogy majd egyszer itt hagylak. - mondtam.
- Ó ne legyen. Tökéletesen megleszek. - mosolygott rám és megpuszilta a fejemet. - Na menj, a vőlegényed már biztosan vár.


Harryre a szobánkban találtam rá, Anne-el telefonált. Nem akartam hangoskodni, így csak elsuttogtam hogy adja át leendő anyósomnak, hogy puszilom, és lefeküdtem az ágyra. Türelmesen megvártam amíg végez, és elteszi a telefonját, majd amikor lefeküdt, egyből a mellkasára hajtottam a fejem. Megnyugtató volt hallani, ahogy dobogott az a hatalmas szíve.
- Figyelj kincsem, - kezdte Harry és érzékeltem, ahogy megfeszülnek a karjában az izmok. - amint Louis mondott, az esküvőről...
- Igen?
- Szóval, ha szeretnéd, akkor elhalaszthatjuk. Nem muszáj most esküdnünk, ha neked még időre van szükséged, én várok rád.
- Nem Harry. Az esküvő meg lesz tarva, mert apa is így akarná, és épp eleget vártál már rám.
- De én várok rád mondom, most biztosan időre van szükséged és...
- Az egyetlen amire szükségem van az te vagy, Harry. - fojtottam belé a szót. - Rád van most a legnagyobb szükségem, senki másra. Csak legyél mellettem, támogass amíg talpra állok, mert minden rendben lesz.
- Itt vagyok neked kincsem. Ma, holnap és mindörökké. - mondta. - Mindig melletted leszek, mert szeretlek.
- Én is szeretlek Harry. - mondtam, majd megcsókoltam, és hagytam, hogy a gyomromban lévő pillangók elnyomják az émelygésem, valamint Harry karjai szorosan körülfonják a testemet egy olyan burkot alkotva ezzel, ami áthatolhatatlan a rossz számára.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Hát remélem tetszett! :)
Ne felejtsetek el nyomot hagyni magatok után!
Élvezzétek a nyarat amíg lehet :)

All the love M      

2 megjegyzés:

  1. Petruci!
    Szerintem te vagy hihetetlen... Annyira messze áll tőlem ez a "Nagyon várom a kövit" és "Siess létszi",viszont ezeket gondolom, csak éppen nem rövidített változatban és helyesen leírva:D
    I love you❤️
    Fafo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Fafo :P
      Hát nagyon köszönöm, hogy írtál, örülök, hogy elnyerte a tetszésedet a fejezet ;)
      Nagyon köszönöm a sok támogatást és a dicsérő szavakat, meg persze mindent, amit értem teszel <3
      All the love M

      Törlés