2016. július 31., vasárnap

II./10.fejezet: Elveszve

Sziasztok angyalkák!

Hosszú idő után most végre itt vagyok :D És élek, és vasmentes vagyok, megműtöttek, varratot szedtek belőlem és a nyomorék időszakomon is túl vagyok, visszatérésem örömére (avagy ürömére) egy hosszabb fejezetet hoztam nektek.
Remélem azért nem hagytatok cserben, és még itt vagytok velem és Harryékkel.
Köszönet a több mint 25 600 oldalmegjelenítésért, illetve az előző fejezetekhez érkezett komikért Dórinak és Tamarának, a mély elemzésekért Helginek és Fanninak.
Nem is húzom halasztom tovább, jó olvasást!



 
10.Elveszve



~ Sarah ~ 


- Minden rendben lesz kicsim. - mondta Harry, miközben a kezeinket összekulcsolta. Rendben? Hogy legyek rendben? Semmi nem lesz rendben! Éreztem, ahogy a torkomban növekvő gombóc egyre jobban elzárja a levegő útját, Harry elhomályosodott a szememben. Ismét sírtam. Nem akartam, de kihúztam a kezemet Harry hatalmas kezéből és inkább bementem a házba, amit egykor az otthonomnak hívtam. Amiben egykor együtt éltem a családommal, anyuval, Amandával, amíg meg nem romlott a kapcsolatunk, és apuval... Az én drága jó apukámmal, akit a világon mindennél jobban szerettem. Mindig is apuhoz kötődtem jobban, ha egyáltalán lehet ilyet mondania egy gyereknek. Apu volt az, aki altatott engem, apu volt az, aki ellátta a sebeimet ha elestem, mert anyunak nem engedtem.
- Ó Ser, - jött felém Alice és megölelt. - annyira sajnálom. Nem szóltam egy szót sem, csak elhátráltam tőle és a szobám felé vettem az irányt. Elhaladtam, már csak anyu szobája mellett, a félig nyitott ajtónál benéztem és láttam hogy alszik. Kimerült. Ő még nálam is többet sírt, egy percre sem hagyta abba. Amennyire halkan csak tudtam becsuktam az ajtót, majd tovább haladtam az enyém felé. Belépve a még mindig bevetetlen ágyat találtam, amit a tegnap este után reggel úgy hagytunk Harryvel. Behúztam a függönyöket, hogy minél sötétebb legyen, nem akartam tudomást venni többé a világról, sem arról, hogy éppen milyen napszakban járunk. Lefeküdtem az ágyra, és próbáltam felidézni, hogy mit is mondott apu mindig, amikor sírva mentem oda hozzá egy újabb sérülésemmel. "Tudod Prücsök, azért van a szemed, hogy láss. Hogy megláss minden szépet és jót. Hogy megláss majd egyszer egy helyes fiút, aki majd elvisz tőlem." "Én aztán nem fogok senkit sem meglátni!" Emlékszem hogy tiltakoztam akkor, de 16 évesen bele is futottam az akkor még normálisnak mondható Joeyba, aki el is vitt aputól egy évvel később. És akkor ismertem meg először Harry-t. Már akkor is borzasztóan aranyos volt, azóta pedig csak férfiasodott. Végül is, egy olyan férfi karjaiban kötöttem ki, aki inkább visszahozott apuhoz, mintsem elvitt volna. Hogy bocsánatot kérjek aputól azért a három évért. Újra könnyek szöktek a szemembe, ahogy a fejemben hallottam, apu hogyan válaszolt a kijelentésemre akkor. "Ó dehogynem, hidd csak el. Prücsköm a szemed továbbá azért is van, hogy meglásd, ha valami az utadban van. Próbálj meg jobban figyelni a környezetedre, és akkor nem esik bántódásod." Mindig, miután bekötötte a sebeimet, egy puszit adott a kötésre, majd a fejemre is. Az emlékek miatt zokogásban törtem ki és teljesen elveszve éreztem magam. Most lenne szükségem igazán arra, hogy apu bekötözze a szívemet és egy puszit adjon a fejemre. Ajtócsapódást hallottam, bizonyára Harry jött be a házba, ám amikor hallottam, hogy beindult a kocsi, felugrottam az ágyból és az ablakhoz rohantam.
A volánnál Harry ült, és láthatóan nem volt boldog. Hatalmas sebességgel tolatott le a kocsifelhajtóról, majd csikorgó kerekekkel indult el. Mindezt én tettem. Mert hisztiztem, mert nem szóltam hozzá és mert ott hagytam az udvaron.


~ Harry ~


Nem fogom kibírni. Hogyan tudnám enyhíteni a fájdalmát, ha velem nem történt ilyen? Mindegyik szülőm megvan, és a válás egészen más téma. Tíz percig álltam az esőben, mielőtt bementem volna. A srácok azt mondták Sarah és Lucy is mindketten felmentek a szobájukba, így amikor csendben elhaladtam Lucy szobája előtt, egyenesen Sarahé felé mentem. Ahogy fülemet az ajtóra tapasztottam, a kezem megállt a levegőben a kilincs fölött. Sarah sírt. Nem tudtam gondolkodni, így csak lerohantam a lépcsőn, becsaptam magam után az ajtót, beültem a kocsiba és padlógázzal elhajtottam. Fogalmam sem volt, hogy hova is tartok éppen, csak mentem és mentem, egymás után véve a kanyarokat. Végül addig mentem, hogy kiértem a város széléig, ahol kénytelen voltam megállni. Nem volt egyetlen kósza lélek sem a környéken, tökéletes hely arra, hogy szétessek. Leállítottam a kocsimat, és csak bámultam ki az ablakon. Kiszálltam az eső elleni menedékemből, és egy pár métert arrébb sétáltam, céltalanul bolyongva, mint egy kutya, aki nem találja a hazavezető utat. Teli torokból elüvöltöttem magam újra és újra és újra. Jól esett tombolni úgy, hogy tudom senkit nem zavarok, senki nem figyel fel rám, mert egyedül vagyok. Mégis hol rontottam el?
- Mit tettem? - kérdeztem, bár nem vártam választ. A mai napon talán már milliomodszorra túrtam egyre hosszabb barna tincseimbe, amik most inkább feketék voltak az esővíztől és nedvesen tapadt egy-egy kósza tincs az arcomhoz. Szabadjára engedtem könnyeimet, már nem szabtam határt nekik, már nem kellett tartani magam.



 


Csak tudnám, hogy hogyan segítsek Sarrienek, hogy egyszerűbb legyen feldolgoznia a gyászt. Ha ott vagyok mellette, a rohadtul nem elég. Kurvára kevés ahhoz, hogy felkeljen a padlóról és én teljes értékűen szeretnék segíteni neki.
- Mit a francot tegyek? - üvöltöttem ismét, s mintegy végszóra megszólalt a telefonom. Először azt gondoltam, lehalkítom a francba, hadd csörgesse az a valaki ameddig meg nem unja, de amikor megláttam Anya nevét a képernyőn, nem tudtam nem felvenni.
- Szia Anya. - mondtam, s még magam is meglepődtem, mennyire halk a hangom.
- Szervusz egyetlen szép fiam. - köszönt bele hatalmas örömmel a telefonba, szinte már fájdalmasan boldogan. - Mi újság, hogy vagy?
- Jól vagyok Anya. - mondtam elcsuklott hangon. A fene egyen meg Harry, szedd össze magad!
- Biztos? - Nem, nem vagyok jól. Szétestem. - Csak mert a hangodon nem ez hallatszik. Olyan halk és...te sírsz? Jézusom fiam mi a baj? - kérdezte amikor szipogtam egyet. Nem tudtam féket szabni könnyeimnek, már nem. - Sarah nemet mondott?
- Nem, ő igent mondott. - anya sikított egyet a telefonba, mire egy kicsit eltartottam azt a fülemtől.
- Akkor mi a baj?
- Andrew. - megint elcsuklott a hangom. - Meghalt.
Síri csend a vonal végén, azt hiszem most sokkoltam anyut csak igazán.
- Anyu?
- I-itt vagyok. És, hogy van Lucy és a két lány?
- Lucy teljesen összeroppant, reggel amikor hívott szinte alig értettem amit mondott, annyira sírt. Teljesen kimerült, most otthon alszik. Amandánál éjjel beindultak a fájások, reggelre megszült, a pici és ő is jól vannak, bár Amanda nem tudott elbúcsúzni Andytől, mert nem hagyhatta el a kórtermet. És Sarah...otthon van a szobájában sír. Amandával összevesztek, miután eljöttünk az apjától.
- Uram isten. - mondta. Elképzeltem ahogy anyukám az ajkai elé kapja egyik kezét, ezzel próbálva gátat szabni kitörni készülő érzelmeinek. - Várj. Mindenki otthon van. Te hol vagy édes fiam?
- Valahol az élet és a létezés határán. - mondtam, miközben az orrnyergemet masszíroztam.
- Komolyan kérdeztem! Hol vagy?
- A város szélén.
- És miért nem Sarah mellett vagy?
- Anya, nem tudok neki segíteni! Ő is megmondta! Nem tudom megszüntetni a fájdalmát, de még csak enyhíteni se! Szükségem volt egy kis levegőre, és ide jutottam.
- Fiam, nem arra kell ilyenkor törekedni, hogy a fájdalmat legyőzd. Arra kell törekedned, hogy ott legyél a másik feled mellett, amikor szüksége van rád. És most igazán szüksége van rád! Szóval menj haza, és holnap hívj fel, hogy mi van, rendben?
- Rendben. - mondtam, majd mély levegőt vettem. - És Anya...
- Igen?
- Köszi.
Letettem és eltettem a telefont, majd felnéztem az égre. Időközben az eső teljesen elállt, ahogy a könnyeim is. ,,Szüksége van rád." visszhangzott a fejemben, miközben a kocsim felé tartottam, majd bevágódtam a kormány mögé. Ó én hülye, hogy voltam képes otthagyni? Mérgemben belevágtam egyet a kormányba akkora erővel, hogy egy helyen szétrepedt a bőröm, de nem érdekelt. Inkább így fájjon. Beindítottam a kocsit, és elindultam haza, a menyasszonyomhoz.




- Hol voltál? - kérdezte Niall, amikor beléptem az ajtón.
- Kiszellőztettem a fejem. - mondtam és ledobtam a kulcsaimat illetve a kabátomat.
- Úgy elrohantál mint egy űzött vad. - mondta Alice.
- Akár hiszitek akár nem, engem is megvisel ez az egész. - rogytam a kanapéra, majd a tenyerembe temettem az arcom.
- Elhisszük. De egész jól bírod. - mondta Al.
- Láttatok volna egy fél órával ezelőtt. - mondtam csendesen.
- Mi van? - kérdezte Niall.
- Semmi. - mondtam, majd ismét az emelet felé vettem az irányt. A szoba ajtaja előtt megálltam és bekopogtam.
- Sarrie, kicsim, bejöhetek? - semmi válasz. Megint kopogtam. - Sarah jól vagy? - halk szipogást hallottam, és egy hatalmas kő esett le a szívemről, hogy életben van. - Bejöhetek? - kérdeztem újra, majd lenyomtam a kilincset de hiába, az zárva volt. Fejemet nekidöntöttem az ajtónak, becsuktam a szemeim. Annyira szerettem volna mellette lenni, megölelni és megvigasztalni. - Sarrie, életem figyelj. Minden rendbe fog jönni, oké? Megígérem neked, hogy mindent rendbe hozok. Itt vagyok neked. Csak egy szavadba kerül és itt vagyok az ajtód előtt, oké? Itt leszek a lépcső alján. - mondtam, majd vártam, hátha kapok válasznak egy halk "oké"-t vagy egy félénk "rendben"-t, de egyik sem érkezett meg, így kinyitottam a szemeimet, lesétáltam a lépcső aljára,  és leültem. Állammal az egyik fezemen támaszkodtam, miközben a sérült kezemet bámultam. Az alvadt vér egy kisebb tócsája ott maradt a seb körül.



 
- Le kéne mosni. - szólalt meg Niall, majd leült mellém. Arrébb csúsztam, hogy kényelmesen elférjünk.
- Nem különösebben érdekel. Legalább van mit nézni, és múlik az idő. - mondtam.
- Azért hoztam fertőtlenítőt meg kötszert. - nyújtotta át a fertőtlenítős kendőt. Niall szemeibe néztem, és láttam benne a határozottságot, így szem forgatva elvettem tőle a kendőt és elkezdtem áttörölni vele a sebet.
- Köszi. - mondtam.
- Nincs mit. Tudod, elhiszem, hogy téged is megvisel ez az egész, mert azért mégis csak a barátnőd apja volt.
- Menyasszony. - suttogtam.
- Hm? - kérdezett vissza Niall, miközben egy fáslit nyújtott felém.
- Már a menyasszonyom. Megkértem Sarrie kezét. - mondtam, majd elkezdtem betekerni a kezemet.
- HOGY MIII??? Basszus Harry ezt eddig miért nem mondtad? - ránéztem barátomra, aki vigyorgott mint a tejbe tök, és felhúztam egyik szemöldökömet. - Ja persze, tudom miért nem mondtad. Bocsi. Amúgy, gratulálok Haz. - veregette meg a vállam.
- Köszönöm. Bárcsak Sarah is legalább feleannyira boldog lenne tőle, mint én.
- Hidd el, hogy boldog. Csak most Andrew miatt egy kicsit...felborultak a dolgok. De nemsokára megint minden okés lesz. - mosolygott.
- Remélem. - mosolyogtam vissza rá. - Alice hol van?
- Kaját csinál. Éhes vagyok, és lassan vacsizni kéne.
- Már ennyi az idő??? - nyúltam a telefonomért, hogy megnézzem, egész pontosan milyen időben járunk. 19:37. Nagyon este van már.
- Bizony. Az eső miatt fel sem tűnt nekem se, csak amikor az órára néztem, na meg amikor korgott a gyomrom.
- Ezt már vártam. - mosolyogtam Niallre.
- Fiúk kész a vacsi. - jött ki Alice a konyhából miközben kezét egy konyharuhába törölte.
- Akkor megyek szólok a lányoknak. - keltem fel és ismételten felmentem az emeletre. Először Lucyhoz kopogtam be, de mivel nem válaszolt, gondoltam tovább megyek Sarriehez.
- Kicsim, kész a vacsora, enned kellene valamit. - kopogtam be, de választ megint nem kaptam, és az ajtó is megint zárva volt. Visszamentem Lucyhoz aki már felkelt.
- Szia Harry. - erőltetett ki egy mosolyt.
- Szia. Hogy vagy?
- Valamelyest jobban.
- Az jó. Figyelj, beszélnél Sarrie-vel, mert nekem nem felel és az ajtót sem nyitja ki. Kész a vacsora, szóval gyertek le enni. - mondtam miközben zavartan a fejemet vakargattam.
- Ó még főztetek is, de drágák vagytok. - kelt fel, hogy megöleljen. Karjait körém fonta és éreztem, ahogy könnyei benedvesítik a pólómat. - Ó Harry, kérlek nagyon vigyázz Sarahra.
- Vigyázni fogok természetesen, de ezt most miért mondod? Ugye nem... - haraptam el a mondat végét.
- Nem, erről szó sincs, csak tudod, Andrew és én nagyon régóta együtt éltünk, és nehéz elképzelni nélküle az életet. - szipogta.
- De menni fog Lucy! - fogtam meg a karjait és eltartottam magamtól, hogy a szemébe nézhessek. - Mert erős nő vagy, akár csak a lányaid. - mosolyogtam. Muszáj erősnek lennem, mert úgy érzem, ennek a két nőnek én maradtam az egyetlen férfi az életében. Szedd össze magad Harry!
- Köszönöm Harry. Azt hiszem most értettem meg csak igazán, hogy miért is szeretett beléd Sarah. - mondta. - Megyek és beszélek vele.
- Rendben. Lent várunk titeket. - mondtam és kimentem az ajtón, majd le a földszintre. A konyhában megtaláltam Niallt és Alicet akik épp csókolóztak.
- Azt a kurva, szobára gyerekek, ne a kajánál. - mondtam.
- Nagyon humoros vagy Styles. - mondta Niall.
- Inkább segítsetek srácok és vigyetek tányérokat meg evőeszközöket. Én majd viszem az ételt. - mondta Al.
Niall felkapta a késeket és a villákat, én pedig a tányérokat, majd megterítettük a másik szobában lévő asztalt. Lépéseket hallottam a lépcső felől, így odakaptam a fejem. Lucy kézen fogva húzta le a lépcsőn a felpüffedt szemű Saraht. Abban a percben úgy nézett ki, mint egy kisgyermek. Lucy leült az asztalfőre, ahogy mindig is tette, Sarah pedig mellém ült, de továbbra sem szólt egy szót se.
- Ne haragudjatok, de az itthon lévő dolgokból rántott húsra és sült krumplira futotta, na meg aztán én sem vagyok egy Gordon Ramsay. - mondta amikor letette elénk a friss ételt. Sarah mesélte még egyszer régen, hogy Alice tényleg nem az a konyhatündér típus, egyszer majdnem felgyújtotta a házukat, amikor főzni próbált. Sarah azóta nem engedte főzni úgy, ha ő nincs otthon.
- Tökéltesen megfelel. - mondta Lucy, és a jobba tőle lévő helyre nézett. Andrew helye, amit most mindenki kínosan elkerült. - Hát akkor jó étvágyat.


Niall tényleg rettentően éhes lehetett, mert rengeteget evett, Alice és én is jóízűen, de visszafogottan ettünk. Lucynak sikerül legyűrnie pár falatot, de Sarrie csak piszkálta a villájával az ételt és bámult maga elé. Félek, ennek nem lesz jó vége. Vacsora után Sarah felállt és egy szó nélkül bement a szobájába, majd hallottuk ahogy kattan a zár az ajtón. Ránéztem a tányérjára, amin ott maradt az összetúrt, de amúgy érintetlen étel, és elfogott a kétségbe esés.
- Adj neki egy kis időt. - mondta Lucy. - Rendbe fog jönni, csak légy türelmes.
- Tudom, csak féltem. - mondtam.
- Na gyere Niall elmosogatunk, aztán megyünk. - mondta Alice.
- Hova mentek? - kérdezte Lucy.
- Haza.
- Ilyen későn? Én nem engedlek el titeket! Szépen itt maradtok. Az egyik vendégszoba a tietek.
- Köszönjük. - mondta Niall. - De tényleg, csak ha nem zavarunk.
- Nem zavartok. - mondtam. - Lucy, esetleg a másik szobát megkaphatnám én?
- Miért?
- Nem hiszem, hogy Sarah beenged. - mondtam.
- Ó, persze. Az egyik pont a szobája mellett van, legyen az a tied.
- Köszönöm.
Lucy miután elköszönt tőlünk, és lefeküdt aludni Niall, Alice és én elmosogattunk, majd a gerlepár is nyugovóra tért.
Halkan sétáltam a szobám felé, de mielőtt elhaladtam volna Sarrie szobája előtt, még megálltam. Már meg se próbáltam kinyitni, úgy is tudom, hogy zárva van, így csak halkan elköszöntem Sarahtól.
- Sarrie, kincsem, tudnod kell, hogy nagyon szeretlek. - suttogtam. - Nem kell válaszolnod, csak kérlek kopogj egyet, ha hallottad amit mondtam. - vártam, talán soha ennyire nem füleltem, majd végre egy kis idő múlva egy halk kopogást hallottam. Elmosolyodtam. - Jó. És itt vagyok neked, bármi is történjék, itt vagyok a szomszéd szobában, oké? - újabb kopogás. - Jó éjt Bébi, szeretlek. - két halk kopogást hallottam, amit elkönyveltem annak, hogy ő is hasonlókat kíván. Halványan elmosolyodtam, majd tovább léptem a szobámhoz, becsuktam az ajtót és ledőltem az ágyra. Csak bámultam a plafont és gondolkodtam mit is tegyek. Ne add fel! Maradj erős Sarah miatt! Levettem a ruháimat, majd lezuhanyoztam, és befeküdtem az ágyba, de mindezt hiába, mert így se jött álom a szememre.


*Egy héttel később, a temetés napján*

 



Az elmúlt egy hétben szinte semmit nem aludtam, egy-egy éjszaka talán egy órát ha sikerült aludnom, aminek következtében a szemem alatt megjelentek a fekete karikák. Irtózatosan pocsékul festettem. Sarrie továbbra se szólt hozzám, bár nem csak hozzám nem, senki máshoz sem, egyfolytában a szobájában tartózkodott, az ajtót bezárva tartotta, így én mindvégig külön aludtam, esténként a kopogós módszerrel kommunikáltunk. Enni alig evett, de annál többet sírt, mert néha, amikor sikerült elkapnom a tekintetét amikor lejött a szobájából tisztán láttam vörös szemeit. Ilyenkor gyorsan elkapta a tekintetét, és felszaladt vissza a szobájába.
Ránéztem a fekete öltönyömre, amiért egyik nap mentem haza, és ami most a szekrény ajtajáról lógott egy vállfán. Ma van a temetés. Most légy erős Harry! Most jön a neheze. 
Felkeltem az ágyból, és a mosdó felé vettem az irányt. Ügyelve arra, hogy a bekötözött kezemet ne érje víz, megmostam az arcomat, majd egy párszor megpofoztam az arcom, hátha így lesz egy kis színe. A kezem még mindig nem akart gyógyulni, bár nem mintha annyira foglalkoztam volna vele.
Megtöröltem az arcomat, majd a szobában felkaptam egy fekete hosszú ujjút és egy fekete nadrágot, majd lementem a konyhába.
- Jó reggelt Harry. - mosolygott rám szomorkásan Lucy. Ő az utóbbi egy hétben egész ügyesen összekapta magát, vagy csak nagyon ügyesen titkolta a fájdalmát.
- Jó reggelt. - viszonoztam a mosolyt.
- Ami volt kávé azt megittam, szóval főzök neked.
- Nem szükséges, csinálok én magamnak.
- Akkor jó, megyek és felöltözöm, aztán pedig elnézek az étterembe. - mondta és már el is tűnt. A temetés utáni halotti tort egy étterembe tartjuk, és gondolom Lucy az utolsó simításokat végzi el a helyszínen. Megtöltöttem a gépet kávéval és vízzel, majd felültem a konyhapultra és vártam, amíg lefő, közben pedig a kezemen lévő kötést és fáslit basztattam. Az utóbbi egy hétben ez remek elfoglaltság volt, amikor Sarrie szobája ajtajának dőlve ültem. Halk lépteket hallottam, majd amikor felnéztem Sarrie állt a konyha ajtóban. Egy hét óta először most nyílik alkalmam arra, hogy végig mérjem. A haja kócos, szemei vörösek, de nem karikásak. Gondolom annyit sírt, hogy egy idő után elnyomta az álom. Viszont fogyott. Sokat, ami nem csoda, hiszen nem evett túl sokat. A kezem ökölbe szorult, és jelen pillanatban utáltam magamat, amiért nem tudtam ott lenni mellette eddig. Tengerkék szemei egy pillanatra a kezemen lévő kötésre tévedtek, de egy pillanattal később ismét fogva tartották az én smaragd szempáromat. Sarrie lassan lépkedett felém, majd amikor már elég közel volt, fejét a nyakamba temette, karjaival pedig körülfonta a testemet. A meglepettségtől egy pillanatig semmit nem is mertem tenni, de aztán óvatosan karjaimba zártam törékeny testét, és egy apró puszit adtam a hajába. Szívem őrült tempóban dobogott, biztos voltam benne, hogy Sarah is érzi, de nem érdekelt. Itt volt, a karjaimban, öleltem, és el se akartam engedni.
- Sajnálom. - suttogta a nyakamba. Először azt hittem csak hallucinálok. Vagy tényleg megszólalt volna? - Barom voltam. Nem kellett volna eltaszítanom magamtól téged. - hangja egészen rekedt volt a sok hallgatástól.
- Bébi ne hülyéskedj. Egyáltalán nem haragszom. A lényeg, hogy te jól legyél.
- Szeretlek Harry.
- Én is szeretlek kincsem. - pusziltam meg újra.  

Miután mindannyian felöltöztünk, és megérkeztek Amandáék, illetve a többi családtag is, elindultunk ki a temetőbe. Sarah, Lucy, illetve Andrew szülei és én egy kocsiban utaztunk. Meg kell hagyni, nagyon rendesek a megboldogult apósom szülei, és rájöttem, hogy Andrew az anyjára ütött.
A temetőben rengetegen voltak. Életemben nem láttam még ennyi embert, de tényleg. Sarah mindenkit öleléssel köszöntött, Lucyék pedig el voltak ájulva, hogy megszólalt.
Megérkezett a pap, úgyhogy kezdetét vette a szertartás. A szokásos beszéd következett, hogy kit veszítettünk el. Szerető fiú, odaadó férj és após, gondos apa és nagyapa. Azután imádságok tömkelege, majd a pap kihívta előbb Lucyt és Amandát, hogy mondják el  beszédüket. Sarah a kezemért nyúlt, majd amikor megtalálta szorosan megszorította. Tudom, hogy azt akarta mondani fél. "Itt vagyok" szorítottam meg a kezét én is, ezzel küldve a választ.


~ Sarah ~ 

Még egyszer megszorítottam Harry kezét.
- És most szóljon pár jó szót Sarah Baker. - hívott ki a pap a pulpitushoz. Hát akkor...mély levegő...
- Nem is tudom mit mondjak... Mindig is tudtam, hogy egyszer el fog jönni ez a nap. Hogy egyszer búcsút kell, hogy vegyek tőled... - csuklott el a hangom. - Csak...csak nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar! Még szükségem lett volna rád...még jó sokáig szükségem lett volna rád. És most itt állok, a koporsód felett, és a könnyeimmel küszködve makogok a szükségleteimről...Igazából, azt terveztem, hogy írok beszédet, de nem tudtam megtenni...Ahhoz...túlságosan szerettelek, és az hogy elmentél...hogy mit érzek emiatt...azt szavakba önteni nagyon nem lehet... - éreztem, amint a könnyeim utat törnek maguknak, és leszánkáznak az arcomon. Halkan könnyeztem, amíg a beszédet  mondtam, de belül sikítottam, üvöltöttem. Tomboltam, mint egy vadállat.
  

- Igazából, a temetés is egy felesleges dolog. A temetés igazából az élőknek szól, mintsem a halottnak. Azoknak a hozzátartozóknak szól, akik még élnek, és itt vannak azért, hogy megnyugtassák a lelküket...hogy lássák a megfelelő búcsúztatást...A gyászra kapunk időt, és tudjuk, hogy az, aki ma már nincs itt velünk, jó helyen van...Puha és gyönyörű gravírozott koporsó, szép virágok, szebbnél-szebb koszorúk a síron, és a pap, aki a búcsúztatót mondja mindenféle imádsággal... - fájt ezt kimondani, de ez az igazság. - Tudod, sok mindent köszönhetek neked. Neked köszönhetem, hogy boldog voltam. Hogy megadatott nekem is egy saját család. Sajnálom, hogy azt a sok jót, amit kaptam tőled, soha nem viszonozhatom már...Sajnálom, hogy elvesztegettem 3 évet, a közös időnkből, csak mert annyira szerelmes voltam. Nem törődtem semmivel és senkivel, még veled se, pedig mindig is te voltál a legfontosabb ember az életemben...Hogy buta voltam, és nem vettem észre, mi van körülöttem. Jó barátok, szerető család...De a legjobban talán azt sajnálom, hogy nem láthatod felnőni a kis Bethany-t...Tündéri kislány...a te szemedet örökölte... - itt kitört belőlem a zokogás. Egyszerűen ezt nem bírom végig csinálni, utána akarok menni! De nem lehet! Nem! Össze kell szednem magam! - Mindent sajnálok. - szipogtam. - Nagyon szerettelek. Mindennél jobban...Ég veled... - amint ezt a szót kimondtam, kitört belőlem a mélyről jövő fájdalmas zokogás. Hogy mehetett el most? Pont most, amikor a legnagyobb szükségem van rá! 
Könnyes szemmel néztem végig, ahogy az aranyozott koporsó eltűnik a föld alatt, majd egy tonnányi föld végleg eltakarja a szemek elől, majd a lábaim felmondták a szolgálatot, és összerogytam, úgy könnyeztem tovább...

Az életem könyvében egy fejezet ma, ezzel a temetéssel lezárult. De nem adhatom fel, van még kiért élnem, ott a családom, a barátok. Most nem adhatom fel, erősnek kell maradnom. Egy fejezet vége mindig egy másik kezdetét jelenti. Az életben sok minden vár még rám. Lehet jó, de lehet hogy rossz dolgok...De egy biztos! És hogy mi az az egy, ami biztos? Az, hogy emelt fővel nézek elébe, az előttem lévő akadályoknak! Mert ez a küldetésünk. Felállni, és tovább menni. Akkor is, ha egyedül vagyunk, ha mindenki elhagy, ha elveszítünk egy számunkra mindennél fontosabb embert. Akkor is, ha sötét van, ha minden fény kialszik, az utolsókat rúgja, majd végül elhal. Akkor is, ha nincs erőnk, ha fáradtak vagyunk. Mert ez a küldetésünk. Menni, csak menni előre, és vissza se nézni...
Két erős kart éreztem a testem körül, majd valaki felemelt, és magához húzott. Bár nem láttam a könnyeimtől, éreztem az illető illatát. Menta és óceán. Harry. Szorosan odabújtam vőlegényem mellkasához, és szabadon engedtem megmaradt könnyeimet.


A tornak még cseppet sincs vége, de Harry és én eljöttünk, mert borzasztóan fáradt vagyok. És bár nem vallja be, tudom hogy Harry is az, látszik rajta, ahogy lassan veszi a levegőt, ahogy mozdul. És persze ne feledkezzünk meg a karikákról se a szemei alatt.
- Harry.
- Hm? - fordult felém. Édes istenem milyen fáradt!
- Mikor aludtál rendesen utoljára?
- Öööm, hát kb talán egy hete. - mondta, mire elkerekedtek a szemeim. - Miért?
- Akkor nagyon gyorsan menj a szobába és feküdj le aludni.
- Öhm, oké értettem csőrmester. - mondta, majd egy utolsó puszit adott a fejemre és eltűnt az emeleten.
Ittam egy pohár vizet, majd felmentem én is a szobámba, de Harry nem volt ott. Motoszkálást hallottam a másik szobából. Tehát ott van. Mert nem tudja biztosan, vele akarok-e lenni. Levettem a ruháimat, gyorsan letusoltam, majd elvettem egyet Harry pólói közül és azt vettem fel. Becsuktam a szobám ajtaját, és halkan kinyitottam azt, amelyikben Harry volt.
- Harry ébren vagy?
- Igen. - láttam ahogy smaragd szemei villannak a sötétben. - Baj van kincsem?
- Nincs csak...csak szeretnék veled aludni. - mondtam. - Ha nem gond.
- Dehogy gond! - kapcsolta fel az éjjeliszekrényen lévő lámpát. - Gyere Bébi.
Félénken elmosolyodtam, majd bebújtam mellé az ágyba, és fejemet a mellkasára fektettem, kezemet pedig a szíve fölé. Szükségem van rá. Szükségem van arra, hogy érezzem azt, hogy él, és itt van.
- Jó éjt Harry. - mondtam. Szíve gyorsabban kezdett el verni, majd egy puszit adott a fejemre.
- Jó éjt Kincsem.
Bár aput elveszítettem és őt sajnos senki nem pótolhatja, úgy érzem Harry-t megnyertem. Úgy érzem, az elmúlt másfél hét csak még jobban összekovácsolt minket, és elválaszthatatlanná tett minket.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Remélem elnyerte a tetszéseteket ez a fejezet! ;)
Kérlek, szánj rám pár percet az életedből, és írj nekem.
Pipálj és iratkozz fel :)

All the love M

8 megjegyzés:

  1. Petruci!
    Úgy veszem észre,te is értesz az íráshoz... Mindvégig azt hittem,hogy Harry temetésén vesznek részt az egybegyűltek és Bethany nem is Amanda,hanem Sarah és az elhunyt lánya. Mindenesetre,én oda és vissza vagyok ezért a fejezetért és jól félrevezettél ám!:D
    Több ilyen fejezetet!:)

    Fanni

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Fannikám olyan vagy akár a villám :D
      Hát, valamelyest konyítok talán xD
      Ennek nagyon örülök, ugyanis pontosan ez volt a célom. Hogy egy kicsit félrevezesselek benneteket, és egy kicsit talán lázba hozzalak benneteket, és hogy ott lebegjen előttetek az a bizonyos "mi van ha?". Ezek szerint sikerült, és én ennek nagyon örülök. ^^
      Köszönöm szépen, hogy írtál <3
      All the love M

      Törlés
  2. Sziaa!! Nagyon jo lett❤ annyita orulok h sarah odament harryhez❤ bekonnyeztem ;) nagyon siess a kovivel ;) ❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szio ^^
      Nagyon örülök, hogy elnyerte a tetszésedet ;)
      Komolyan? Úristen, hát nem gondoltam volna, hogy ennyire meghat :) Sietek-sietek
      Köszönöm, hogy írtál <3
      All the love M

      Törlés
    2. Igen ;) de nem lesz sokaig resz( tudom h kethetente vasarnap van de az tul hosszu ido😵) akkor azert fogok konnyezni 😉 egyszeruen imadom a blogod❤olyan jol irsz...es mi lesz sarahval ki kiseri majd az oltarhoz?😱 nagyon siess a kovivel xd ❤❤

      Törlés
    3. Tudom-tudom, de ez nekem is egy kényelmes időköz :)
      Köszönöm szépen tényleg még egyszer, nagyon jól esnek a szavaid.
      Hát, spoilerezni nem szeretnék, de érdekes lesz annyi biztos ;)
      All the love M

      Törlés
  3. Szia! Eloszor is orulok,hogy jol sikerult a muteted es jol vagy.Hat hoztad a szokott formadat,fantasztikus lett a resz.Orulok,hogy Harryek kibekultek.
    Puszi:Dóri :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Dóri, :)
      Hát köszönöm szépen, szerencsére nem volt nagy műtét. :)
      Örülök, hogy a kihagyott időszak alatt nem változtak a dolgok, és sikerült a megszokott szintet hoznom.
      Köszönöm, hogy írtál <3
      All the love M

      Törlés